|
|
Tweet |
|
|
|
November 25-én volt 58 éve, hogy az Aranycsapat néven világhírűvé vált magyar labdarúgó válogatott az évszázad mérkőzésén 6:3 arányban legyőzte Londonban a világ legjobbjainak tartott angolokat. Az Aranycsapat elhunyt és még élő tagjai iránti tiszteletünk jeleként útjára indítunk egy sorozatot, melyben a legendás futballisták életének sokak által nem ismert részleteit tárjuk fel olvasóink előtt. A III. részben Lóránt (Lipovics) Gyuláról olvashatnak.
Lóránt (Lipovics) Gyula (1923-1981) Futballista karrierje Nagyváradon kezdődött, ahol fiatal emberként tagja lehetett a nagy Bodola nevével fémjelzett, magyar bajnokságot is nyerő váradi csapatnak, majd Kőszeg és Szombathely érintésével a Vasasba igazolt. Az 1948-as kommunista hatalomátvétel elől megpróbált külföldre menekülni, ám besúgták, elfogták és internálták. Ilyen múlttal természetes, hogy a lángszavú párt reprezentáns csapatában nem játszhatott tovább. Nem így a Néphadsereg csapatában, a Budapesti Honvédban, ahol az erőszakos igazolások hatására világklasszis együttes volt kialakulóban, ám a középhátvéd posztja még kiadó volt. Puskás Ferenc a rá jellemző rafinériával két legyet ütött egy csapásra. Segítő kezet nyújtott bajban lévő sporttársának, és megszerezte csapata számára az ország nemsokára legjobb középhátvédjét. Az elvtársak - Farkas Mihály honvédelmi miniszterrel az élen - elsápadtak, mikor Puskás előadta Lóránt rehabilitálásáról szóló elképzelését. Amikor azonban Öcsi nekik szegezte a kérdést, miszerint árulják el végre, hogy közülük ki tud centerhalfot játszani, szép lassan beadták a derekukat... Lóránt Sebes Gusztáv szövetségi kapitánybak becsületszavát adta, hogy beválogatása estén nem fog disszidálni. Ezzel egycsapásra majd egy évtizedre megoldódott a Budapesti Honvéd és a magyar válogatott középhátvéd problémája. Így lett Lóránt olimpiai bajnok és VB ezüstérmes. A világbajnoki döntő elveszítése őt, a mindig, minden körülmények között győzni akaró játékost viselte meg a legjobban. Aztán körülötte is fogyni kezd a levegő. A labdarúgással felhagyott, edző lett. Amikor a Honvéd bajban volt hívták, ő pedig ment, és rendet rakott. Néhány hét alatt kiderült, hogy különös affinitása van az edzősködéshez, ám nem kímélte a csapat akkori sztárját sem, őt is "helyre rakta" fegyelmezetlenségei és kilengései után. Ennél is nagyobb baj, hogy szakmai kérdésekbe a tábornokoknak sem engedett beleszólást, a felsült "futballtudorok" pedig bosszút esküdtek és kíméletlenül eltávolítják a futball világából. Lóránt - éles eszű emberként - azonnal látta, hogy mi folyik ellene, és egy nála felejtett szolgálati útlevél segítségével egy óvatlan pillanatban, karácsony másnapján elhagyta az országot... Élete folyamán mindent megtett, hogy családját nyugaton egyesíthesse, ám az Állambiztonság minden kísérletét meghiúsította. Az NSZK-ban telepedett le. Beilleszkedését nagyban segítették a Bernben győztes német válogatott tagjai, különösen Fritz Walter. Németországban külföldi ember számára elképzelhetetlen, közel húszéves edzői karriert futott be. Csapatainak veretes névsora önmagáért beszél: Kaiserslautern, Duisburg, 1. FC Köln, Offenbach, Freiburg, Eintracht Frankfurt, Bayern München, FC Schalke 04, majd a PAOK Szaloniki, ahol bajnoki címet is szerzett csapatával. Aztán elérkezett 1981. május 31. Ez volt az a nap, amikor Puskás Ferenc 25 év után először hazalátogathatott Budapestre, ahol az angol-magyar Vb-selejtező előtt a Népstadionban egy csinos kis öregfiúk mérkőzést rendeztek a számára. Lóránt hazatéréséről persze szó sem lehetett, ezen a napon csapata az Olimpiakosszal játszott. Innentől idézzünk Somos István és Peterdi Pál Lóri című könyvéből: " A mérkőzés napján Lóránt Gyula egyedül üldögélt egy asztalnál. Az Olimpiakosz edzője, a lengyel válogatottat a Vb bronzéremig vezető Kazimierski Gorski így búcsúzott tőle: Lóránt Gyula igazi hadvezérként, a csatatéren veszítette életét. Szülővárosában, Kőszegen egy sportmúzeum és a róla elnevezett stadion őrzi az emlékét. -Csányi Tamás- |
|
|
|