November 25-én volt 58 éve, hogy az Aranycsapat néven világhírűvé vált magyar labdarúgó válogatott az évszázad mérkőzésén 6:3 arányban legyőzte Londonban a világ legjobbjainak tartott angolokat. Az Aranycsapat elhunyt és még élő tagjai iránti tiszteletünk jeleként útjára indítunk egy sorozatot, melyben a legendás futballisták életének sokak által nem ismert részleteit tárjuk fel olvasóink előtt. Az VII. részben Budai II. Lászlóról olvashatnak.  

Budai II. László (1928-1983)

Izig-vérig fradista, bár öt bajnoki címéből  négyet a Honvéd játékosaként ért el, ugyanis barátjával, Kocsis Sándorral együtt egyszerűen átparancsolták őt is a Budapest Honvédba. Olimpiai bajnok, világbajnoki ezüstérmes.

(Örök talány, hogy labdarúgásunk  erőszakos téeszesítését  miért nem a Fradi helyzetbe hozásával oldották meg, hiszen a Ferencváros még kifosztva is több szurkolóval rendelkezett, mint az összes többi fővárosi csapat együttvéve, pedig abban időben nem négyszázan jártak egy-egy Vasas meccsre... )

Púpos - feltehetően testtartása miatt volt ez a beceneve - szélvész gyors játékos volt, akinél evidencia volt a labdával való megfelelő bánásmód is. Szerény, halk szavú ember volt, aki soha nem vett részt az Aranycsapat belvillongásaiban.

Jóban volt Puskás Öcsivel, de igazából mégiscsak Kocsishoz és Cziborhoz húzott.

Harminckilenc alkalommal szerepelt a válogatottban, sajnos pont azon a mérkőzésen nem, amelyen a legnagyobb szükség lett volna játékára. Történt ugyanis, hogy válogatottunk a döntőbe vezető úton legyőzte a két félelmetes játékerőt képviselő dél-amerikai csapatot, Brazíliát és Uruquayt, döntőbeli ellenfelét, Németországot pedig már a csoportmérkőzések során 8:3-ra verte.

Sebes Gusztáv szövetségi kapitány tehát biztos volt a végső győzelemben, ez már nem is volt kérdés a számára. Az ő legfőbb gondja már csak az volt, hogy mint egy rettenthetetlen stratéga vonuljon be a  futball történelmébe. Ezért Budait, mint a csapat legszerényebb játékosát kihagyta a kezdő csapatból, a világ legjobb balszélsőjéből pedig jobbszélsőt csinált. Így  elérte, hogy sem igazi jobbszélsővel, sem pedig balszélsővel nem rendelkezett a csapat a döntőben... 

Mivel csere ebben az időben még nem volt, kártyás nyelven szólva, az összeállítás kihirdetésének pillanatában elmondhattuk, hogy fekszik, nyugszik a dolog...

Így nem lett világbajnok sem Budai II László, sem a magyar válogatott.

Pályafutásának befejezése után edző lett. 1967-1979-ig Szentendrén, a másodosztályú Kossuth KFSE katonacsapatot dirigálta csendben, nagy hozzáértéssel és nyugalomban. Katona futballisták esetében az egyéni képzés fontosabb szempont volt az éppen aktuális eredménynél.

Csak hát az első osztály... 

Tizenkét év alatt többször is felépített olyan nívójú csapatokat, amelyek megállták volna a helyüket egy osztállyal feljebb is, ám meg kellett értenie, hogy a Honvéd mellett még egy első osztályú katonacsapat nem lehet. Ez - bár elfogadta - elkedvetlenítette, s az első adandó alkalommal kérte nyugdíjaztatását. 

1983-ban a hazalátogató Czibor Zoltán elsőként őt kereste fel a focistatárasi közül. Budai megörült a rég nem látott barát és játékostárs láttán. Aztán néhány nap múlva együtt mentek élménybeszámolóra. Az érdeklődésre ha azt a jelzőt használom, hogy fantasztikus, lenyűgöző, bámulatos, akkor joggal vádolhatnak a dolgok leegyszerűsítésével. Csak éppen Budai II Lászlóhoz nem szólt senki egy szót sem. Akasztófahumorral megjegyezte a mellette állóknak : "Ha én is disszidáltam volna, talán most én is érdekesebb lennék..."

Nem akarta ő megbántani Czibor Zoltánt, mégis véletlenül kicsúszott a száján. Aztán hazament. Néhány nap múlva agyvérzést kapott és meghalt.

Emlékét Rákospalotán a REAC róla elnevezett stadionja őrzi.  

-Csányi Tamás-