Anyagba gyökerezett világban élünk, ahol a lét értelme és célja a birtoklás, a boldogságnak hitt életérzés a szerzés, a tárgyak tulajdonlásának függvénye.

Az ember nem más, mint a nyelvtani birtokos szerkezet egyik fele, az élet pedig a szerzésre, az ugyanezen grammatikai kategória kiegészítésére szánt idő, a birtok megszerzésének lehetősége években, hónapokban mérve…  

A szerzés oltárán pedig áldozunk.

A birtokos a birtokkal keserves verítékben, vérben, bűnben, háborúban kapcsolódik össze, s ha végre megszerezte azt, amire vágyott, többé pillanatnyi nyugta sincs, életét a félelem uralja, fél megszerzett értékeinek elvesztésétől.

Mindaz pedig, amit értéknek tartunk, anyag, s mint ilyen, természeténél fogva ideiglenes, mulandó, veszendő, tehát talmi, értéktelen…

S lassan szembesülünk azzal, hogy a lélek beteg, a lét ilyen formában értelmetlen, életünk – ha csak ilyen és ennyi – méltatlan…

Így születnek bennünk a kínzó kétségek, s így fogy napról napra az éltető remény.

Kettős kín ez, a hiány és a vágy kínja.

Az ember ugyanis attól más és több, mint az anyag, hogy a lelke is éhes, a lelkét is táplálni kell, s ha ebben hiányt szenved, kínlódik, gyötrődik.

Életünk pillanatnyi rezgés az idő végtelenjében, elenyészik fizikai valójában, de a szellemi lét felé törekszik, s a szellem – a lélek – táplálékra vágyik.

Ilyen táplálék lehet számunkra a zene, mely az öröklét, a szférák ígérete, a zene, mely biztatás, remény, a zene, mely garancia, a lélek garanciája az anyag felett…

S aki lelkében hordozza a zenét, az valóban birtokos, igazi kincs, valós érték gazdája és tudója.

Akik pedig ezen kincseket megosztják velünk, saját lelkükkel táplálják a miénket, s létrehozzák bennünk is a valós értéket, az embert…

Ma ünnepeljük Ludwig van Beethoven és Kodály Zoltán születésnapját, köszöntsük tehát őket egy közös lelki lakomával, lelkünk és lelkük zenéjükben való összefonódásával…   

-nauratyill-