A történelem nem csupán a múlt könyvekből olvasható leírása, ráadásul a történelemkönyveket mindig az éppen nyeregben lévő győztesek írják, aktualizálják. Hogy ki válik történelmi jelentőségű figurává, s ezen belül kiből lesz pozitív történelmi szereplő, azt szintén az aktuális hatalom, vagy annak tudatformáló, agymosó médiája határozza meg. A dolgok azonban hosszú távon mindig a helyükre kerülnek, a szükséges szelekciót az idő biztosan elvégzi. De mi a helyzet azokkal a közismert, ma is élő emberekkel, akikről ma is, most is tudni lehet, hogy gyermekeink tankönyveinek szereplői lesznek? Esetükben gyakori jelenség, hogy tevékenységük, személyiségük reális megítélését az őket felemelő vagy porba sújtó média koncepciózus egyoldalúsága teszi lehetetlenné. Portrésorozatunkban arra vállalkozunk, hogy közismert személyek életrajzának olyan oldalára próbálunk rávilágítani, melyről a közvélemény nem, vagy keveset tud. Elsőként a legidősebbek, a kilencvenen túli közszereplők közül választottuk ki a legismertebbeket, közülük ma Biszku Béláról olvashatnak.

1921. szeptember tizenharmadikán született a Beregben, nem mesze Ukrajnától,  Márokon (ma Márokpapi) Biszku Béla, foglalkozását tekintve lakatossegéd, pártmunkás, kerületi párttitkár, belügyminiszter, miniszterelnök helyettes, a hírhedt sztálinista hármasnak (Komócsin-Gáspár Biszku) egyetlen ma is élő tagja.

Földműves családból származik, ám apja Budapesten kapott munkát, így a család Angyalföldre költözött, annak is a leghírhedtebb helyére,  "Tripoliszba ", ahol elképesztő szegénységben éltek.

1943-tól Biszku már szervezett munkás, hiszen belépett a Vasas szakszervezetbe, itt ismerkedett meg és kötött barátságot többek köözött Gáspár Sándorral is.

Biszku neve az illegális kommunista mozgalomról szóló dokumentumokban nem szerepel, az ostrom után Angyalföldön megalakuló Magyar Kommunista Pártnak viszont már alapító tagja volt. A  háború után a Budapesti Pártbizottság káderekkel foglalkozó osztályán dolgozott, majd két évig tanult a Politikai Főiskolán és diplomát szerzett. Ennek birtokában előbb Kőbányán, majd Angyalföldön lett kerületi párttitkár.

A forradalom első napjaiban óvatosan passzív maradt, majd november elsején a Parlamentbe ment, hogy találkozzon a magyarországi kommunisták legsötétebb alakjaival, Apró Antallal és Földes Lászlóval, akikkel megszervezte az ÁVH-s csapatok gyülekeztetését.

A forradalom vérbe fojtása után belügyminiszter lett, Kádár ökle, aki kellő gátlástalansággal rendelkezett a megtorlás maximális, maradéktalan levezénylésére.

Moszkvába utazott, hogy megszervezze a Nagy Imre miniszterelnök ellen folytatandó koncepciós pert.

1957 és 1961 között húszezer bebörtönzés minden kínja, fájdalma, tragédiája, valamint 300 ártatlanul kivégzett ember kioltott élete szárad a lelkén. Amikor az államgépezet egy szusszanásnyi szünetet tartott a kivégzésekben, Biszku szóban és írásban is rosszallását fejezte ki a nem kellő számú fizikai megsemmisítés miatt...

Pozsgay Imre emlékirataiban szerepel egy történet, mikor egy mindössze egy évre ítélt embert egy ilyen dörgedelmes  szózat után nem sokkal másodfokon halálra ítélt a bíró, s a halálos ítéletet végre is hajtották.

Azután mikor már Kádár is úgy látta, hogy az országot kellő módon megleckéztette, hogy a félelem, a beletörődés, a kiábrándultság már oly mértékű, ahogy ő azt elképzeli, konszolidációt hirdetett. Ekkor már nem volt szüksége a hóhér Biszkura, akit leváltott, de felfelé buktatott.

Az egykori lakatossegédből ugyanis miniszterelnök-helyettes lett, hozzá tartozott a fegyveres erő éls az igazságügy.

Biszku azonban a tőle megismert alattomos módonfolytatni kívánta az osztályharcot, és mindent megtett az általa gyenge kezűnek és liberálisnak

tartott Kádár liberálisnak megbuktatásáért. Kádár viszont közismerten puritán ember volt, aki csak a hatalomnak élt, őt ezért nehéz volt lejáratni, udvartartásában azonban sokféle ember akadt, akiknek viselt dolgairól Biszku adatokat gyűjtött és elküldte azokat Brezsnyevnek, az SZKP főtitkárának.

Brezsnyev elképzeléseibe azonban sokkal inkább illett Kádár, mint Biszku, így a jelentéseket rövid úton visszaküldte Kádár Jánosnak.

Biszkut rövidesen minden tisztségétől megfosztották és nyugdíjazták, s ő - kiválóan ismerve a bolsevik szokásjogot - csendben távozott, meg sem nyikkant soha többé.

Így aztán Biszku Béla is gondtalanul teniszezgetett a Rózsadombon, senkinek nem nyilvánult meg politikai kérdésekben, másról meg ki faggatta volna, és miért?

A közelmúltban aztán két fiatal filmes az egykori hóhér hiúságára apellálva beugratta az agg Biszkut.

Szülőfalujában szerveztek számára egy  falugyűlést, mondván, hogy a falu találkozni szeretne nagy szülöttével. A kezdeti barátkozó kérdések egyre keményebbekké váltak, mígnem a fiatal rendezőpáros végül felfedte kilétét és valós céljukat, a filmkészítést. Biszku - bár csóválta a fejét - nem mondott ellent. Ezt csupán a film elkészülte után, leányai tanácsára tette meg.

A filmet ennek ellenére bemutatták, s az alkotók valódi kordokumentumot hoztak létre.

Biszku mindvégig magabiztos, néha, ha olyan kérdést kapott amely kényelmetlen volt számára, indulatos volt. Végig jól betanult, demagóg panelokat hajtogatott, lényegi kérdésekben azonban jottányit sem változott a véleménye. Megbánást nem tanúsított, bocsánatot nem kér senkitől.