A történelem nem csupán a múlt könyvekből olvasható leírása, ráadásul a történelemkönyveket mindig az éppen nyeregben lévő győztesek írják, aktualizálják. Hogy ki válik történelmi jelentőségű figurává, s ezen belül kiből lesz pozitív történelmi szereplő, azt szintén az aktuális hatalom, vagy annak tudatformáló, agymosó médiája határozza meg. A dolgok azonban hosszú távon mindig a helyükre kerülnek, a szükséges szelekciót az idő biztosan elvégzi. De mi a helyzet azokkal a közismert, ma is élő emberekkel, akikről ma is, most is tudni lehet, hogy gyermekeink tankönyveinek szereplői lesznek? Esetükben gyakori jelenség, hogy tevékenységük, személyiségük reális megítélését az őket felemelő vagy porba sújtó média koncepciózus egyoldalúsága teszi lehetetlenné. Portrésorozatunkban arra vállalkozunk, hogy közismert személyek életrajzának olyan oldalára próbálunk rávilágítani, melyről a közvélemény nem, vagy keveset tud. Elsőként a legidősebbek, a kilencvenen túli közszereplők közül választottuk ki a legismertebbeket, közülük ma Göncz Árpádról olvashatnak.

A közelmúltban töltötte be 90. életévét Göncz Árpád író, műfordító, aki tíz esztendőn keresztül, ráadásul sorsfordító időkben volt hazánk köztársasági elnöke. Születésének napján egy jól körülírható csoport - miképp a maturáló diákok osztályfőnökük ablaka alatt - a háza előtt adott szerenádot.

De ki is ez az ember valójában?

Tisztelői szerint az antifasiszta ellenállás, valamint 1956 hőse. Mások - nem túlságosan jóindulatú - megnyilatkozása szerint nem más, mint a Patkány fedőnevű, társait, elveit feladó, idegen zsoldba szegődött kártékony besúgó, aki saját maga intézte dokumentumainak a titkosítását életfogytiglan. De vajon nem hamisak-e ezek a szörnyű vádak? Nem kitaláció az egész az elejétől a végéig? S ha netán valami igaz is belőle, vajon mi hogyan viselkedtünk volna szorult helyzetünkben? Kitartottunk volna mindhalálig? Vagy pillanatok alatt kollaboráltunk volna, csak hogy mentsük a bőrünket?

Válasz hiányában nincs erkölcsi alapunk, hogy Göncz évtizedekkel ezelőtti, a kommunizmus évtizedei alatt tanúsított magatartását megítéljük,  ezért portréjának - bevallottan szubjektív - bemutatásakor szorítkozzunk a rendszerváltás hajnalán kifejtett tevékenységére.

Ezen időkre ugyanis sokunk érett fejjel, keserű szájízzel és fájó lélekkel tud visszaemlékezni, hiszen Göncz Árpád is azok egyike volt, aki jeleskedett a magyarságnak talán utoljára megadatott esélyek sárba tiprásában.

Neve először 1989 nyarán hangzott el, mint a demokratikus ellenzék közös köztársasági elnökjelöltje, az állítólag toronymagas esélyes (?) Pozsgay Imrével szemben. Aztán megtörténtek a szabad választások és megalakult az Antall József vezette MDF-KDNP-FKGP koalíció, amely már a kezdetekkor a maga által állított csapdába esett.

Az ellenzéki kerekasztal olyan mértékben félt az MSZP győzelmétől (a kommunista utódpárt 10%-ot kapott egyébként), hogy a kétharmados törvények számát a végletekig megnövelték, ám mivel a felálló kormánykoalíció mindössze 60 %-os képviselettel rendelkezett a Parlamentben,  az  ország gyakorlatilag kormányozhatatlanná vált volna.

Egyedüli megoldásként a legnagyobb ellenzéki párttal, az SZDSZ-szel való kiegyezés, alku jöhetett szóba, mely alku következményeként számos törvény kikerülhetett a "kétharmados" törvények köréből. Ez az alku, az Antal - Tölgyessy paktumként elhíresült politikai játszma eredményezte aztán Göncz számára a legmagasabb közjogi méltóság pozícióját. Antall ugyanis átengedte a köztársasági elnöki posztot, nem a szabad demokratáknak, hanem az SZDSZ-es Göncz Árpádnak, a régi barátnak, a régi 56-osnak, a régvolt kisgazdának.

Antall "csupán" két hibát követett el.

Megbízott Göncz Árpádban, valamint lebecsülte őt. Mindkét hiba végzetesnek bizonyult.

Az Alkotmány úgy rendelkezik, hogy hazánkban a köztársasági elnök nem vesz részt sem a törvényhozó, sem pedig a végrehajtó hatalomban, nem interpellálható, rendelkezései  csak miniszterelnöki, vagy szakminiszteri ellenjegyzéssel érvényesek.  A köztársasági elnök látogat, aláír, kinevez, jutalmaz. Személyét, nimbuszát nem áldozza fel a napi politizálás oldalán, hanem azt megtartja vészterhes időszakokra.

Ilyenkor aztán komoly feladatok hárulhatnak rá, hiszen feloszlathatja a parlamentet, új választásokat írhat ki, rendkívüli állapotot hirdethet ki. Presztízse segítségével megoldhat olyan helyzeteket, amelyeket a közhatalom már megoldani képtelen. Göncz azonban a Mérleg utca foglya volt. Nem akart, vagy nem tudott szabadulni onnét. Így a SZDSZ általa létrehozhatott egy politikai ellenpólust, mely a miniszterelnökkel szemben biztosította számukra a hatalmi egyensúlyt.

Hogy ez ellentétes az alkotmánnyal? Kit érdekelt!

A média gépezete beindult. Se szeri, se száma az interjúknak, portréknak, visszaemlékezéseknek, amelyek mind a nép igaz fiáról, a demokrácia letéteményeséről, az özvegyek és árvák gyámolítójáról, mindenki Árpi bácsijáról szólt. (Szemben persze a gőgös, pökhendi, kioktató, a nép gondjait nem ismerő, birgerli csizmás, dolmányos miniszterelnökkel, aki olyan világ visszahozásán fáradozik, ahol az öreg cseléd kénytelen kezet csókolni a fiatal úrfiaknak, a legények  pedig esténként kötényben és csizmában járják a csűrdöngölőt...)

Az igazat megvallva persze a médiának nem volt nehéz dolga.

Göncz személye és - Debreczeni Józsefet idézve - a grószfatert idéző fellépése igazán alkalmas volt a "Nemzet Nagypapája" titulus eljátszására, szemben az őt minden területen utcahosszal verő Antall Józseffel, aki a média jelenlétében feszélyezetten, esetlenül mozgott.  Ezen elképzeléseket persze nem volt nehéz egy olyan társadalomban kivitelezni, ahol az emberek többségének alkotmányos ismerete annyi volt hogy "a krumplileves, az legyen krumplileves"...

A pártok felett álló Árpi bácsi már beiktatásakor kimutatta valós hovatartozását, hiszen a protokoll szabályait felrúgva szaladt oda az őt ünneplő SZDSZ-es "szurkolótáborhoz". Nem kellett aztán sok időnek eltellnie, hogy egyéb területen is megfeleljen övéi elvárásainak. A titkosszolgálatok által szervezett és az SZDSZ által levezényelt, taxisblokádnak nevezett puccskísérlet alkalmával megakadályozta, hogy a honvédség és a rendőrség helyreállítsa a törvényes rendet, majd ezt megtetézve a barikádokon való bratyizása felért egy politikai bujtogatással. A rendkívüli helyzetben, a megrémült kormánytagok kérésére, miszerint népszerűségét kihasználva szólhatna néhány nyugtató szót a felajzott tömegnek, elutasító választ adott.

Ami ezután történt, az valószínűleg nagyobb bűn annál, mint amikor egy megfélemlített ember aláír az állambiztonságnak. Nyílt elnöki rendszert vezetett be. Azt a törvény írta alá, amelyet jónak látott, azt tagadta meg, amelyet kedve tartotta. Hogy pontosak legyünk, úgy ténykedett, ahogy  a Mérleg utcából ezt megparancsolták neki. Lásd tv- és rádió elnökök, rendőri vezetők leváltása, kinevezése.

Az igazságtételi törvény "jégre vitele" után 1992. október 23-án, volt harcostársai sátáni füttyszóval fogadták a Kossuth-téren és nem engedték megszólalni a forradalom évfordulóján a szemlátomást megszeppent öregurat.

Ilyen azonban nem történhet meg egy népi hőssel, így Bánó Andrásék siettek a segítségére, és hirtelen összerittyentettek olyan képsorokat, melynek tanúsága szerint nyilas randalírozás történt nemzeti ünnepünkön, s a fasiszták fütyülték ki Göncz Árpádot... A nyilvánvaló csalás később lelepleződött, ám hangulatkeltésre, csúsztatásra ott és akkor kiválóan alkalmasbak bizonyult.

1993 végén az olasz LA Stampa című lapban Göncz "Európa segíts!" felkiáltással gyalázta hazáját, szerinte ugyanis az ellenzék nem tud szólni a néphez! Ezzel szemben a valóság az volt, hogy a harmatgyenge Új Magyarországon és a Pesti Hírlapon kívül minden médium az MSZP és az SZDSZ holdudvarának kezén volt.

Minden országban bevett protokolláris szokás, hogy a halott miniszterelnököt az államelnök búcsúztatja. 1993 decemberében Göncz Árpád  Antall József koporsójának közelébe sem férkőzhetett.

1994. május 7-én este, mikorra visszafordíthatatlanná vált, hogy a nemzetellenes erők kétharmados választási győzelmet arattak, s előrevetette árnyékát, hogy egy volt pufajkás fog kormányt alakítani négy évvel az annyira várt rendszerváltás után, a pártok felett álló aggastyán elégedetten mosolygott a kamerába. "Most már nyugodtan hazamehetek"  - mondta...

Jelenleg Kinga lánya szökkenti szárba apja vetését. A minap Brüsszelben kért súlyos büntetést az elvbarátai hitványsága  miatt az adósságtól valósággal fuldokló szerencsétlen Magyarország számára...

-Csányi Tamás-