A történelem nem csupán a múlt könyvekből olvasható leírása, ráadásul a történelemkönyveket mindig az éppen nyeregben lévő győztesek írják, aktualizálják. Hogy ki válik történelmi jelentőségű figurává, s ezen belül kiből lesz pozitív történelmi szereplő, azt szintén az aktuális hatalom, vagy annak tudatformáló, agymosó médiája határozza meg. A dolgok azonban hosszú távon mindig a helyükre kerülnek, a szükséges szelekciót az idő biztosan elvégzi. De mi a helyzet azokkal a közismert, ma is élő emberekkel, akikről ma is, most is tudni lehet, hogy gyermekeink tankönyveinek szereplői lesznek? Esetükben gyakori jelenség, hogy tevékenységük, személyiségük reális megítélését az őket felemelő vagy porba sújtó média koncepciózus egyoldalúsága teszi lehetetlenné. Portrésorozatunkban arra vállalkozunk, hogy közismert személyek életrajzának olyan oldalára próbálunk rávilágítani, melyről a közvélemény nem, vagy keveset tud. Elsőként a legidősebbek, a kilencvenen túli közszereplők közül választottuk ki a legismertebbeket, közülük ma Szepesi Györgyről olvashatnak.

Friedlander Györgyként látta meg a napvilágot 1922. február 5-én. Mivel édesapja - aki a buchenvaldi koncentrációs táborban veszítette életét -  Szepesváraljáról származott, ezért alkalmas időben Szepesire magyarosított, s ezen a néven  került a magyar rádiózás halhatatlanjai közé. Angyalföldi gyermekként természetes, hogy ideje nagy részét a grundokon töltötte, pályafutása együtt indult Szusza Ferencével.

Sok évtizeddel később az újpesti legenda maga is alátámasztotta, hogy Szepesi György már tizenkét éves korában megjövendölte róla, hogy mekkora karriert fog elérni a zöld gyepen. Friedlandert munkaszolgálatosként Ukrajnában éri a nyilasok hatalomátvétele, amely semmi jót nem ígért a számára. Ám egy lelkiismeretes századparancsnok szélnek ereszti az egész századot, s talán ennek köszönheti, hogy élve úszta meg a vészkorszakot. De vissza a grundokra! Hamar rájött, hogy bármennyire is fájdalmas, de ő nem rendelkezik azokkal a kvalitásokkal, amely nélkülözhetetlen ahhoz, hogy  számottevő labdarúgó legyen, ezért sajátos, speciális szerepet szánt magának.

A pálya széléről kommentálta az eseményeket, mintegy elmonta a látottakat. 1945-től már a rádió munkatársa, aki a nagyszerű előd, Pluhár István nyomdokaiba lép.

Az 1970-es évekbeli bonni tudósítói kinevezéséig majd három évtizedet töltött el a pályák szélén, medencék, uszodák partjain. Soha életében nem közvetített sajtóteraszokról, páholyokból, mindig a legközvetlenebb kontaktust kereste a sportolókkal, s maga is szinte a pályák tartozéka volt. Közben - ha csak amatőr szinten is - de majd 40 éves koráig igazolt labdarúgó volt.

Riporteri pályafutása egybeesett a magyar sport (nemcsak a labdarúgás) aranykorával.

Olimpiai győzelmek sorát közvetítette, 1948-bab  Londonban 10, 1952-ben Helsinkiben 16, 1956-ban Melbourne-ben 9, 1960-ban Rómában 6, 1964-ben Tokióban 10, 1968-ban Mexikóvárosban 10, 1972-ben Münchenben 6 olimpiai aranyérmet szereztek a magyar versenyzők, ennyi csodálatos győztes, olimpiai bajnok, ugyanakkor a rengeteg ezüst- és bronzérmes sportoló, akiket mind imádott, szívéből, lelkéből szeretett, buzdított és ajnározott...

S akkor még szót sem ejtettünk az Aranycsapatról, amelynek méltán nevezték a tizenkettedik játékosának.  Egy ember életében egy olyan történelmi esemény adódhat csak, mint az évszázad mérkőzése, melyen nem csak válogatottunk játéka, az eredmény, hanem a riporter közvetítése is fennmarad örök emlékül  fennmarad! Elképesztő szeretettel, rajongással beszélt a sportolókról, nem ismerte a fanyalgást. Közvetítsen bár Londonból, Bécsből, vagy csak Rákospalotáról, minden eseménynek megtalálta az értékét, szépségét.
Hatalmas érdemeket szerzett a magyar sport, azon belül pedig a magyar labdarúgás népszerűsítésében, s tette ezt a magyar történelem vészterhes évtizedeiben. A Rákosi rendszer embertelen diktatúrája, az 1956-os megtorlások, az 1960-as 1970-es évek pangásának időszakában magyar emberek millióinak egyetlen öröme és kikapcsolódása volt  a sport, s hogy a hétköznapok fojtó légkörében "meghallgathatták, mit mond a Szepesi"...

Ő pedig rádióriporterként intézmény lett a televíziózás hőskorában, akkor, amikor az emberek csodálattal nézték kis Kékes televíziójukon a mérkőzéseket, és családok gyűltek össze egy közös meccsnézésre a televízióval rendelkező rokonnál, jó barátnál. Szepesit azonban nem hagyták el. A  televízió képernyőjét nézték, ám a hangot lehalkították, s a rádiót hallgatták, hogy az ő tolmácsolásában élvezhessék az eseményeket. (Gondolhatjuk, hogyan örülhetett ennek Vitray Tamás...) A szurkolók a lelátóra is magukkal vitték kis SOKOL rádiójukat, nem elégedtek meg a látvánnyal, hanem azt az általa elmondottakkal akarták kontrollálni.

Szepesi soha nem tagadta baloldali elkötelezettségét. 1956-os szereplése máig ellentmondásos megítélésű. Először október 24-én a Kossuth rádióban a "sportolók nevében" beszélt, haza akarta küldeni a forradalmárokat, nehogy  elmaradjon a vasárnapra tervezett Svédország elleni mérkőzés, majd a Bródy Sándor utcában a Rádió épületének első emeletére kiállva próbálta a tüntetőket jobb belátásra bírni.  Fizetsége kőzápor volt, így gyorsan felhagyott az agitációval.

A televízió képernyőjén is otthonosan mozgott. Vezetett különféle szórakoztató műsorokat, vetélkedőket, politikai adásokat,  igazi helye azonban a pályák szélén volt. Ennek ellenére az 1970-es évek közepén Bonnba delegálták tudósítónak. 1978-ban tizenkét év után került a világbajnokság 16-os döntőjébe a magyar labdarúgó válogatott, ám Argentínában a csoportmérkőzések során mind a házigazdáktól, mind az olaszoktól és a franciáktól vereséget szenvedett.

Ez pedig a nagy hatalmú, diktátori hajlamairól elhíresült Kutas Istvánnak, az MLSZ elnökének a pozíciójába került. Buda István államtitkár, az OTSH elnöke egy liberális elnököt keresett és azt Szepesi György személyében találta meg.Nyolc éven keresztül töltötte be ezen pozíciót, végül 1986-ban, a  hírhedt hírhedt mexikói világbajnokságon történt leszereplés után bukott emberként távozott. Bár Szepesi elnöksége alatt a magyar futball klubszinten (Videoton!) és válogatott szinten is viszonylag eredményes volt, a háttérben  az  MSZMP-n belül egy generációváltás következett be, ennek lett áldozata Buda István és Szepesi György is.

A volt MLSZ-elnök Szepesi  pedig visszament a rádióhoz, pályafutásának 50. évfordulóján Siófokon egy Izraellel játszott válogatott mérkőzésen még egyszer, ha csak tíz percre is de mikrofon elé ált, így búcsúzott el a hallgatóktól. Később kevesebbet hallottunk róla.

Ha épp baloldali kormánya volt az országnak, akkor kitüntették. Szerettük. Sokan úgy gondoltuk, ő a mi emberünk. 

Aztán az Élet és Irodalom című újságban Paul Lendvai (ő sem egy hétköznapi ember) nevesítette a Galambos fedőnevű III/II-es, majd III/III-as ügynököt. Szepesi (Friedlander) György volt az, akit 1950-ben szervezett be az állambiztonság. Az állítást a jeles rádióriporter nem kommentálta.

Egy illúzióval megint szegényebbek lettünk...

-Csányi Tamás-